2011. május 17., kedd

Emlékezem

arra a hét évre, arra az időszakra amiben Szabival közel voltunk egymáshoz.
Volt egyszer, még 2004-ben egy ifjúsági hét a Hargita táborban, amit egy agilis ifjakból álló csapat szervezett meg. Bálint Beni, Joó Zoli, Gere Szabi + még többen mint fiatalok odatették a vállukat, hogy összehozzanak egy jó ifi hetet. Engem kértek fel lelki vezetőnek. Mint lelkipásztor, aki inkább csak a lelki vonalat erősíti nem sok beleszólásom volt az anyagiak intézésébe, de nem is volt rá szükség hiszen mindent szépen, jól és hatékonyan intéztek az ifjú titánok... Megvoltak a támogatók, a dijak, a szabadidőprogramok,  a játékmesterek stb. stb. öröm volt nézni hogyan veszik kezükbe fiataljaink a hét megszervezését. aztán eljött a táborozás ideje és meg is kezdtük a hetet a legnagyobb váradalmakkal. Eltelt egy nap, kettő, három és nem jött aminek jönni kellett volna. Nem jött az áldás, onnan fentről, pedig itt lenn minden meg volt szervezve. A fő ok az volt, hogy a szervező fiatalok a táborozás kezdetére, mint akik jól végezték dolgukat, leeresztettek és élvezni akarták az együttlétet..., mindegyik  a párjával. Ugyanis egyik másik vagy a menyasszonyával, vagy a leendő jövendőbelijével, vagy a flörtöléssel foglalkozott többet mint a táborozók lelki javával. Valamit tenni kellett. Egyik nap délben felolvastam azon párok neveit akik többet voltak együtt mint külön és kértem őket arra, hogy egy óra múlva zárt ajtók mögött találkozzunk. Felállítottam  egy hosszú asztalt és azon annyi égő  gyertyát helyeztem el ahány párt vártam a találkozóra. Mikor bejöttek leültettem őket egymással szembe és megbeszéltük hogy Ez nem mehet így tovább, kértem hogy imádkozzanak egymásért és miután ez megtörtént megegyeztünk abban hogy elfújjuk a gyertyákat és csak ha Isten újra lángra lobbantja azt a szívekben csak akkor kezdenek el egymással foglalkozni. Szép alkalom volt... Jött is az áldás utána, megtérések, megújulások, a kegyelem kiáradása fémjelezte azt a hetet. A táborozás után viszont újra lobbantak a lángok egyiknél másiknál és én ezt onnan tudtam, hogy ide is hívtak oda is hívtak menyegzőre. Gere Szabolcs és Hena is abban a csoportban volt. Imádkoztam értük és örömmel mentem a menyegzőjükre. Már korábban írtam hogy miről prédikáltam akkor. A jó kapcsolat köztünk még szorosabb lett azok után hogy én is erre a vidékre költöztem. Hetente találkoztunk. Legtöbbször péntek esténként amikor este 10 órától 12-ig hol teremben(télen), hol kinn a szabadban műfüves pályán(nyáron) fociztunk. Előtte, utána, élőben, telefonon többször volt időnk beszélgetni, szolgálatról, családról, kísértésekről, harcokról stb. stb. Egy nagyon egyenes, őszinte, jellemes ember volt a Szabolcs. Fogadta a tanácsot, ha kellett az intést és örült ha másnak is segíthetett vagy örömet szerezhetett. Engem is megszégyenített olykor. Egyik alkalommal, amikor Jémina is elkísért Váradra, a focipályán el is feledkeztem róla. Ő pedig nagyon fázott, vacogott a pálya szélén. Egy idő után eltűnt és nekem csak a végén jutott eszembe hogy egy gyermekem is elkísért, kerestem hogy hol van. Hát a Szabolcs autójában melegedett, mert Szabolcs jobban törődött a gyermekemmel mint a játékkal... Elszégyelltem magam. Tanultam tőle.
Amikor az első gyermeküket várták azonnal felhívott amikor megtudta hogy fia születik, várta hogy örüljek vele. Amikor pedig megszületett újból hívott az együtt örülésre és hálaadásra. Amikor kiderült hogy Isten újból gyermekkel akarja megáldani őket és újból fiú lesz, azt mondta: "Úgy látszik Isten neked csak lányokat adott(ötöt), nekem pedig csak fiúkat. Az első kettő már megvan..." Ha nem ment volna el várná a többit, ebben biztos vagyok...
A múlt hónap végén amikor elkezdte szervezni a Bapticup-ot felhívott és vagy 40 prcen keresztül beszélgettünk, azt mondta hogy még egy sport rendezvényt sem akar lelkipásztori segítség nélkül megszervezni és kérdezte hogy szerintem hogyan és miként kellene a fiatalok felé szolgáljon ebben a helyzetben... A múlt héten ugyancsak hosszan elbeszélgettünk. Kihívásokról, csalódásokról, felelősségről és szebb jövőről a hitéletben. Egyetértettünk. Neki a szebb jövő már elérkezett, nekünk még várni kell rá! Ott voltam szombaton, fogtam a kezét, imádkoztam, könyörögtem, még fogadalmakat is tettem a magam és az ő nevében is csak Isten engedje vissza közénk... Nehéz volt tudomásul venni azt hogy Isten jobbról gondoskodott.
Ma, amikor a temetésén szólni kellett, még mindig nagyon nehéz volt. Nem is tudtam úgy összeszedni a gondolataimat hogy elmondjak mindent amit szerettem volna, csak az lebegett előttem hogy bárcsak lenne legalább egy ember, akit a Szabolcs hirtelen elköltözése állítana meg a széles úton és meghallaná az evangéliumot. Akkor már más is tudná hogy az Úr Jézus nem szokott tévedni. Ezzel az esettel is jót munkál...
Hiszem ha nem is látom, hogy azért lesznek olyanok, akik majd így kezdik a megtérésükről szóló bizonyságtételt: Azon a májusi napon állított meg az Isten a pokolba vezető úton, amikor Gere Szabolcs egy pillanat alatt átlépett e múlandó világból az örökkévalóságba... ÁMEN! Úgy legyen!
Áldassék a Jézus neve, Szabolcsért is!

A temetést itt lehet visszanézni jó minőségben: http://youtu.be/yYQzmQkcpSk

1 megjegyzés:

  1. Nagyon megható és megszólító olvasni emlékezésed Efraim. Isten áldjon meg azért, hogy megfogalmaztad, leírtad és közzé tetted. Két határon túlról követtük az eseményeket és most is csak azért imádkozunk, hallgassa meg Istenünk imádat, vágyadat, legyenek olyanok akik Szabi halála által térnek meg. Ez a mi vágyunk is, bár Szabit nem ismertük, általatok megismertük mindazt ami követendő példa volt az életében. Látható volt a temetésen mennyire mélyen átjárnak az emlékek...milyen nehéz szólnod. Jó, hogy így utólag leírtad nekünk emlékezésed. Köszönjük! Isten áldjon titeket!Szép családod minden tagját és szolgálatotok! Dóczéék Szlovákiából.

    VálaszTörlés

Itt hozzá(m) szólhatsz...