Hétfő

Ma nagy nap volt nálunk. Még a tegnap eldöntöttük néhányan hogy ma délután cseresznyézés lesz. Na nem egy tálból hanem kint a gyümölcsösben. Hiri Zoltán volt a "házigazda" és előttük volt a gyülekező délután három órakor. Össze is gyűltünk vagy 38-an felnőttek és főleg gyerekek(az enyéim is ott voltak a kicsi kivételével), de mivel a gyümölcsös kint van a dombok között, ezért traktorral mentünk. Zoli vezetett mi a felnőttek pedig arra vigyáztunk hogy a gyerek le ne essenek. Mikor megérkeztünk a cseresznyésbe és megláttuk a sok piros-fekete cseresznyét pillanatok alatt elleptük a fákat. Ki mennyit szedett az az övé lett. Előre én azt gondoltam hogy szedjük a házigazdának és kb. 10-ed része a miénk lesz, de tévedtem... Én is szedtem vagy 4 vödörrel(5literes) és e tekintélyes mennyiséget haza is hoztam azzal hogy majd a feleségem kompótot csinál belőle. A gyerekek csak magukat tömték és hancúroztak-parádéztak egész délután. Nagyon nagy élmény volt nekik a kirándulás. Nekem is majdnem(!) nagy élmény lett, mert egy adott pillanatban zuhanni kezdtem a fáról. Úgy történt hogy kimásztam a fa tetejébe, mert ugye ott vannak a legszebb szemek(a feleségemén kívül:) és miután leszedtem azokat megkezdtem az ereszkedést, de az ág amire léptem szárz volt és letört. Kb. másfél métert zuhantam az ágak között míg végül az egyik keresztág felfogott. Nagyot nyekkentem, mert az oldalamra estem, de néhány horzsoláson és zúzódáson kívül semmi bajom nem lett. Miközben estem lefelé(a másodperc tört része alatt) nagyon sok minden végigcikázott a gondolatomon, de legelső amire gondoltam az volt(akkor helyben is lemondtam a többieknek) hogy szegény feleségem ha megtudja hogy a kórházban vagyok, akkor biztosan nem tud levizsgázni...és akkor én vagyok az oka. Hála az Úrnak hogy nem jutottam estem addig. Milyen furcsa hír lett volna hogy Veress Efraim baptista lelkipásztor a cseresznyefáról lezuhanva összetörte magát. Ettől megkímélt az Úr, de a tanulságot levontam belőle: Nehéz természetű ember ne másszon magasra!

Mielőtt hazaindultunk volna összegyűltünk, de nemcsak egy fénykép erejéig, hanem azért hogy közösen is hálát adjunk a nap áldásaiért. Az imádkozást a legkisebb gyerekek kezdték majd a felnőttek és végül én következtem. Ezután azt az éneket énekeltük amihez egy levegővétel is elég kell hogy legyen: " Szívem örömmel van tele, szívem örömmel van tele, mert Jézus a legjobb barát és zengek néki dicshalleluját."