Hétfő - Van remény!!!

Talán furcsán hangzik ez a cím egy lelkipásztortól... Egyáltalán mire gondol, vagy csak most jött rá hogy nincs még vége mindennek? talán ehhez hasonló kérdések tolulnak elő e cím olvastán némelyekben, egészen addig míg nem tisztázott hogy mire is gondoltam. A helyzet az hogy immár több mint két éve hogy az én Uram az Úr valósággal kiszakított a Székelyföldről, onnan is a szülővárosomból az egyik legkedvesebb helyemről és ide plántált az Érmellékre, Érszőllősre.  Ő tudta hogy mi válik a javamra és most már én is tudom. A körzet, a gyülekezetek és a testvériség szempontjából csak gazdagodtam a szó szoros és átvitt értelmében is. Áldassék az Ő neve!!! Azonban mind ez ideig nagyon erős hiányérzetem volt a szolgatársi közösség miatt. A Székelyföldön általában minden 2. hónapban a lelkipáasztorok és lelkimunkások összegyűltünk a Hargita Táborban, ahol megosztottuk egymással terheinket, bánatunkat de örömeinket is. Mielőtt elbúcsúztam tőlük elmondtam nekik hogy ez fog a legjobban hiányozni majd az új helyen... Ez a félelmem abból fakadt, hogy egyik alkalommal miután elmondtam a nálunk vendégeskedő egyik szolgatársamnak, hogy a szolgatársi közösségi gyakorlat mennyire sokat jelent, megkérdeztem tőle:
-Nektek ott a nyugati határszélen nincs rendszeres közösségi alkalmatok?
-Á, nálunk ez nem megy -válaszolta ő
-Hát miért nem? -kérdeztem
-Tudod, az a helyzet hogy arra felénk sok a "Nagy Ágyú" én pedig egy kis ágyú vagyok...
-Jó jó de hát ha sok is a "nagy ágyú", az a kevés "kis ágyú" akik még vagytok nem tudtok összejönni?
-Jó kérdés, de erre is van válasz- mondta ő
-...?
-A baj az hogy a kis ágyuk is azt képzelik hogy ők nagy ágyúk...
Ebből megértettem hogy a velem szemben ülő egyetlen "valóságos" kis ágyú nem felelős az egyetemes ágyúdörgésért... Mégis azt reméltem miután idekerültem hogy valamelyik "nagy ágyú" egyszer csak megszólal és mi csatlakozhatunk hozzá. Volt is egy kezdeményezés, úgy két évvel ezelőtt(itt), de egy két utózönge után kimúlt e lelkesedés és ennek is meg van a magyarázata. Sokan vagyunk( a Székelyföldi lelkipásztorokhoz képest), nagyok a távolságok és sok a lelkipásztorok elfoglaltsága. Magamról is mondom hogy ez így van, elég csak a naplót visszanézni... Összehangolni mindenkinek egyszerre a programját majdhogynem lehetelenség. Ezt emberileg meg is magyaráztam magamnak mintegy két évig, de mostanra megérett bennem az hogy nem várok se nagy ágyúra, se kicsire és azokra se akik messzire vannak, de akik itt vagyunk mintegy 30 km-es körzetben azokat meghívom hozzánk. És lőn csoda!!! Nem csak én gondolkodtam így hanem, azok is akiket megkérdeztem. El is szégyelltem magam és csak magamat okolhatom azért hogy miért nem léptem hamarabb... Az Úr bocsássa meg nekem! De ez csak utólagos bocsánatkérés, mert az Úr már könyörült rajtam. Ma négy szolgatársamat láthattam vendégül és a másik kettő is azért nem volt itt mert nem tudtam elérni idejében.
Hála az Úrnak nagyon jó közösségi alkalmunk volt Pardi Félix, Szabó András és Papp László testvéreimmel, akik közül csak András nem hozta a családját. A feleségemért is hálás vagyok mert ami rajta állt ő is megtette, bőséges volt az eledel. Beszélgettünk, megosztottuk terheinket, imádkoztunk a másikért és egyszerűen csak szerettük egymást. Az egyik testvérem még intett is hogy ne vegyek mindent a szívemre az internetes levelezésekben érkező impulzusokból. Sőt nem is muszáj minden levélre válaszolni, mert ez csak egyesek vitaéhségét generálja... Milyen igaza van.... Megfogadtam az intést. Este nyolc után ment el az utolsó vendég  és nagyon boldog voltam, mert megegyeztünk, hogy ezután minden hónap első hétfőjén találkozni fogunk. Legközelebb január 4.-én és hiszem hogy akkor már többen leszünk. Na, ezért írtam a címben hogy "van remény"! Áldott az Úr!!!
"... Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak! Mint a drága olaj a fejen, a mely aláfoly a szakállon, az Áron szakállán; a mely lefoly köntöse prémjére; Mint a Hermon harmatja, a mely leszáll Sion hegyeire. Csak oda küld áldást az Úr és életet örökké!" 133.Zsoltár

U.i. Mialatt mi lelkipásztorok lenn az irodában beszélgettünk, a feleségek fenn társalogtak. Jémina(a leggyengébb láncszem), a harmadik lányom a nyitott ablakba ült és ezzel rögtön újabb témát adott az édesanyáknak. Eszükbe jutott hogy még az első gyermekük idejében, milyen veszélyes helyzeteket éltek meg. Egyik ilyen másik olyan veszélyből menekült meg. Ezt hiba volt hangosan tárgyalni, mint utóbb kiderült. Ugyanis Jémina miután mindezt végig hallgatta úgy gondolta hogy itt az újabb idő egy vészhelyzetre. Egy óvatlan pillanatban észrevétlenül kiosont az ajtón és kint az épület mellett az ablak alatt a betonra feküdve elkezdett éktelenül üvölteni, hangosan jajveszékelni: Jajjjjjjjjjjjj, jajjjjjjjjjjjj segííííííííííííítség, segííííííííííítség! Leestem! Jaaaaaaaaajjjj Én az irodában nyugodt voltam, mert ismerem a 3. leányomat, de a feleségem szegény azonnal rohant ki hogy mi történt, jaj, jaj, jaj. A vendégek is megdöbbentek. Mikor azonban a feleségem kéteségbeesetten odért a gyermekhez, az hangosan elkezdett nevetni azon hogy mennyire sikerült a felnőtteket átvernie... A közben hazatérő vendégeink lehet azóta is azon törik a fejüket, hogy ez a gyerek vajon az anyjára vagy az apjára hasonlít...?! Azt is tudom hogy az engem ismerőknek e kérdés nem kérdés... Mielőtt azonban valaki gondolkodás nélkül rám húzná a vizes lepedőt(talán okkal-joggal), ajánlom figyelmébe azt amit az Úr Jézus mondott egy hasonló helyzetben: "... Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai." Jn.9:3 Erre pedig csak azt mondom hogy ÁMEN!!!