Csütörtök

A tegnapi bejegyzésemben említettem hogy ma leírom mit gondolok a gyermekbemutatás gyakorlatáról.

Egy korábbi történetet mondok el először ami figyelmemet jobban erre a kérdésre irányította. Körülbelül 7-8 éves lehetett a legnagyobbik lányom(Mirjám) amikor azzal állított haza egy nap szomorúan az iskolából, hogy:

-Édesapám, nagy baj az hogy én hívő családba születtem...

-Miért mondasz ilyet?

-Hát azért mert én már kicsi korom óta tudom hogy meg kell térni, mert csak úgy jutok a menyországba. Édesapám tudja hogy én megpróbáltam hogy megtérjek, de csak nem tudok megállni...és ha most meghalnék akkor a pokolba kerülnék(ekkor már patakokban folytak a könnyei) Az osztálytársam, Koppány pedig azt sem tudja hogy mi az a bűn meg megtérés és ő pedig a menyországba fog jutni a tudatlansága miatt. Bárcsak én se tudnám mi a megtérés...-panaszolta. Hozzáteszem ehhez azt hogy nem sokkal azelőtt a bölöni ev. héten amikor estéről estére elkísért egyszer ő is visszamaradt egyszer azzal a vággyal hogy átadja szívét az Úr Jézusnak. Imádkoztam is vele és láttam benne az akaratot hogy tényleg változni akar. Szüleihez és testvéreihez fűződő kapcsolataiban is érzékelhető volt a változás, néhány napig. Utána is többször figyelmeztettem korábbi döntésére, de folyamatosan kezdett halványulni a kezdeti buzgóság. Ez azonban nagyon bántotta őt és néha emiatt elkeseredett...
Ez a kitörés néhány pillanatra leblokkolt úgy hogy nem tudtam azonnal válaszolni, de közben folyamatosan imádkoztam, hogy adjon az Úr olyan választ ami megnyugvást tud adni Mirjámnak. Mert mégsem lehet igaz az az állítás, hogy a hívő szülő gyereke Mennyei Atyánk előtt hátrányba legyen a nem hívő szülők gyermekeivel szemben, pusztán azért mert ő korábban szembesül a bűn és megtérés fogalmával. Nem sok pillanat múlva az Úr eszembe juttatta az 1Kor 7:14-et, mely szerint a hívő szülő gyermeke nem tisztátalan, hanem meg van szentelve a hívő szülő által. Rögtön mondtam neki.

-Ide figyelj Mirjám..., mielőtt te megszülettél már imádkoztunk érted és miután megszülettél, felajánlottunk az Úrnak, te nem emlékszel rá de a gyülekezetben is imádkoztak érted és sok tanúja volt annak hogy mi elköteleztük magunkat arra hogy téged az Úrnak nevelünk. Így te szent vagy a Biblia alapján, ami azt jelenti hogy félre vagy téve, el vagy különítve az Úr számára, mert a gyülekezethez, Krisztus testéhez tartozol. Védett vagy az ördög támadásaival szemben, aki ember gyilkos volt kezdettől fogva és arra tör hogy az embert még gyermekkorában minél jobban megrontsa. Gondolj bele abba hogy a nem hívő szülők gyermekei milyen sok veszélynek vannak kitéve, milyen sok rossz példát látnak és mire felnőnek, akkorára már nagyon mélyre süllyedtek. Te pedig nagyon is látod a különbséget a jó és a rossz között, ha eltiltunk valamitől azt is az Úr akaratából a védelmed érdekében tesszük és te nem vagy engedetlen. Ameddig engedelmes vagy nekünk, hívő szüleidnek addig engedelmes vagy Istennek és szent vagy, ez azt jelenti hogy nem jutsz a pokolba. Majd eljön az az idő is hogy nem tudunk teljesen kontroll alatt tartani és ha akkor majd nem leszel engedelmes, külön útra térsz, saját fejed után mész, akkor valóban retteghetsz és félhetsz a bűneid következményeitől, de addig nincs mitől félned.

Ezek után imádkoztunk és Mirjám megnyugodott. Én is.

A fenti történet ébresztette fel bennem azt a kérdést, hogy mi erdélyi baptisták vajon tudatában vagyunk-e annak milyen jelentőséggel bír a biblikus tanítás és gyakorlat ebben a témakörben gyülekezeteink életében?

Az a tapasztalatom hogy egyszerűen csak imádkozás történik a gyermekekért(és ez nagyon jó), arra az igére alapozva hogy „Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa” Mt.19:13-16, Mk.10:17-27, Lk. 18:18-27(itt azonban megjegyzem azt hogy abban az esetben istenfélő zsidó emberek/a választott nép/ gyermekeiről volt szó és nem a pogányok gyermekeiről, nem csecsemőkről, hanem kisgyermekekről, akik főleg gyermeki hitük miatt voltak példaként állítva a felnőttek elé!!!) és van ahol nem is tesznek különbséget újjászületett megtért és megtéretlen szülők gyermekei között.

Meggyőződésem szerint azonban nagyon is van különbség!!! Nem csak a gyermekek között(szüleik miatt) hanem főleg az áldáskérés és a felajánlás között.

Az ószövetségi gyakorlat az volt hogy minden elsőszülött fiú az Úré és meg kellett váltani.(„Amint az meg van írva az Úr törvényében, hogy „minden elsőszülött fiúmagzat az Úrnak szenteltessék””Lk. 2:23) Az Istennek szenteltek(Sámson, Sámuel, Bemerítő János) pedig már fogantatásuktól az Úrnak voltak szánva-nevelve. Az Úr Jézust is e szerint a törvény szerint mutatták be a templomban. Ez nagy felelősséget jelentett a szülők részére. Az új szövetségben mi akik megváltattunk a Krisztus áldozata által, vagyunk a választott nép. Mi hívő szülők minden gyermeket az Úrnak szentelünk és ez óriási felelősséget ró a vállunkra a nevelés tekintetében. Mi valljuk az egyetemes papság elvét, tehát igenis „királyi papság szent nemzet” vagyunk és ezt nem mondhatja el az aki nem féli az Istent, aki nincs megváltva. Ezzel nem zárom ki a hitetlen szülők gyermekeit a kegyelemből, csak azt állítom hogy nem egyforma az állapotuk. Amikor hívő szülők gyermekét ajánljuk fel(mutatjuk be) az Úrnak akkor azt is kinyilvánítjuk hogy ez a felajánlás kötelezi a hívő szülőt arra hogy az Úrnak nevelje a gyermekét. Ezt viszont nem várhatjuk el attól aki nem az Úré, tehát ha nem hívő szülő hozza gyermekét azért hogy imádkozzunk érte, akkor imádkozunk, de ez nem nem lehet a biblikus gyermekbemutatás (felajánlás) gyakorlata. A hívő szülőknek pedig tudniuk kell hogy nem csak egyszerűen imádkozunk és áldást kérünk a gyermekre hanem el is kötelezzük magunkat arra hogy az Úrnak neveljük.

Mindezt azért tartottam fontosnak leírni mert azt látom hogy közösségünkben egyre inkább csak az áldáskérés gyakorlata működik és ezért van az hogy nem hívő szülők gyermekeiért is úgy imádkoznak mint a hívő szülők gyermekeiért mintha nem lenne különbség közöttük. Félreértés ne essék, én nem az áldáskérés ellen vagyok, hanem sokkal inkább azért írok, hogy a hívő szülők az Úrnak ajánlják fel gyermeküket és neveljék is neki. Azonban az a gyakorlat hogy csak imádkozunk a gyermekekért még nem kötelezi a szülőt. Példának okáért: Amikor mi gyermekbemutatást tartunk akkor megkérem a szülő(ke)t is(legalább az egyik hívő kell legyen) hogy imádkozzanak, vagy a hívő fél imádkozzon és hangos szavakkal is kötelezze magát arra hogy az Úrnak neveli a gyermeket. Ez a nem hívő szülőktől nem várható el.

Hallottam olyan megjegyzést is hogy miért ne imádkozzunk a gyermekekért ha hozzák őket? Ez is egy evangelizációs lehetőség. Így van tökéletesen egyetértek ezzel és ebben az esetben lehet a gyermek 28 éves is, de ez nem a biblikus gyermekbemutatás gyakorlata.

Aztán azt is hallottam hogy csak azokért imádkozunk akiket nem kereszteltek meg. Miért, azért nem lehet imádkozni akit ilyennek vagy olyannak kereszteltek. Dehogynem, sőt. Ha nem gyermekbemutatásról van szó „csak” áldáskérő imáról, akkor miért ne imádkoznánk érte...

A fenti példák is azt jelzik nekem hogy több helyen érzékelik a különbséget és igyekeznek is valamilyen módon jelezni, de mintha nem lenne egységes a gyakorlat(vagy inkább a látás?) ebben a tekintetben.

A tegnapi tanácsülésen azt mondták hogy ez inkább egy lelkipásztori konferencia témája kell hogy legyen. Hát én most leírtam ide hogy lehessen rajta gondolkozni... laikusoknak is.

Ha valaki egyetért, vagy hozzáfűznivalója lenne a fentiekhez, netán ellenkező véleménye van írja meg. Akár ide is lehet commentként, vagy szavazat formájában véleményt nyilvánítani, de a vefraim@gmail.com címre is várom a visszajelzéseket.